~ 2005. május 31., kedd ~
Házidoga...készülőben, és még közel sem érzem teljesnek, de csak 1 oldal az elvileg engedett...majd rövidítünk, lefaragunk mindenhonnan egy picit, és tömondatokban fogok alkotni gondolkodni. :D
A csend beszél tovább…
„…Akkor beszélsz, amikor gondolataiddal nem vagy barátságban.”
Valahol ezt a mondatot nagyon is igaznak érzem. Voltam már sokszor úgy, hogy valamit nem mertem kimondani, nem mertem mással megosztani, mert úgy gondoltam, hogy ha már hangot is adok neki, akarva akaratlanul is valóra fog válni. Túl sok rosszra gondoltam, és túl sok valósult meg ezekből. Lehet, hogy nem épp az volt az oka, hogy én kimondtam, elmondtam valakinek, pusztán… a sors furcsa játékát űzte velem. Ez is megeshet, és ugyanakkor az is megeshet, hogy a bizalmamat csak pár személynek tudtam 100%-osan odaadni. Valószínű, én vagyok túl bizalmatlan, vagy az is megeshet, hogy a pofonok miatt építettem magam köré egy kisebb falat. Ez azért bántó…gonoszak kegyetlensége miatt nem adok másoknak esélyt arra, hogy elnyerjék a bizalmamat…
„És beszéded nagy részében a gondolat félig meggyilkoltatok.”
Nincs miért szembeszállnom ezzel a gondolattal. Van, hogy gondolok valamire, és azt a gondolat keserűsége, vagy épp boldogsága miatt nem szabad kimondanom. Esetlen azért sem, mert nem találnám rá a megfelelő szavakat, így a másik fél pusztán félreértené, gyakran meg is sértődne. Egy esetlen félmondat is rengeteg kárt okozhat. Romba dönthet egy egész barátságot. Lehet, hogy a szünet csak egy-két napig tartana, de vannak olyan sebek, olyan tettek, amiket sosem tudunk elfelejteni. Akkor jön elő olykor a rossz érzés, hogy…nem tudni mi a baj, jól elbeszélgettek, sok nevetésen vagytok már túl együtt, de valami mégsem az igazi. Valami fúrja az oldaladat. Valami nem klappol. Ameddig meg nem tudjátok ez beszélni, vagy fel nem tudod tárni önmagadban, hogy honnan származhat a baj forrása, addig nem lesz előrelépés.
Végül egy idő után már úgy érzed, mindent megosztottatok egymással. Akkor jönnek el azok a találkozások, csöndes esték, melyeket egy pohár bor mellett töltötök el, ülve egy kellemes nyári éjszakán kint a kertben, és nézitek a csillagokat. Ennek nem az az oka, hogy ellaposodott a barátságotok, vagy, hogy már nincs miről beszélni. Pont az ellenkezője.
Olyan szintre emelkedett a kapcsolatotok, amit másképp már nem lehet kordában tartani. Értitek egymást fél szavakból is, elég csak egy pillantás, egy mosoly, és tudjátok, mire gondol a másik, és Ő is tudja, hogy te mire gondolsz.
Ha eddig még sosem érintettétek meg egymást, most annak is eljön az ideje. Sokkal fontosabbakká válnak az ölelések, a kedves becézések, vagy az olykor játékot birkózások, esetleg hajkócolások. Tudod, hogy bármikor számíthatsz a lányra, és Ő is számíthat rád. Ha könnyes lesz a szeme, te fogod letörölni a lefolyó cseppeket az arcáról. Nem kell szó, hogy értsd, fáj a szíve. Nem kell szó, hogy értsd, ölelésre vágyik. Akkor már nem kell kérni…akkor már mindenki tudja mit kell tennie, mi fogja, ha lehet még inkább erősíteni a kapcsolatot.
Talán nem is tudnád már kifejezni magadat elég tisztességesen.
Tettek…igen, azok sokkal fontosabbak mint a szavak. Szavakat mondhatunk dühösen, közel sem úgy gondolva, teljesen az ellenkezőjét akarva. Mégis azt mondjuk ki, mert figyelmetlenek vagyunk, vagy csak nem elég műveltek, hogy kifejezzünk olyan dolgokat, mint az öröm, vagy a szeretet, esetleg a bánat.
Hányszor ölelte már meg magát az ember lánya, fia, csak azért mert valaminek a hiányát érezte, de nem tudta elmagyarázni minek a hiányát, esetleg maga sem volt vele tisztában.
„És vannak, akik beszélnek, és anélkül, hogy sejtenék vagy remélnék, olyan igazságokat fednek fel, amelyet maguk sem értenek.”
Igen, ilyen is megeshet. Próbálunk tanácsot adni, és külső szemlélőként sokkal többet, és jobban láthatunk, mint az, aki a tanácsot kéri. Végül eszünkbe jut egy jónak vélt terv, egy mozzanat, és fejünket értetlenül megrázva, sokat pislogva azon kapjuk magunkat, hogy ölelve vagyunk, és szeretve. Pedig nagy dolgot nem tettünk, pusztán, megvilágítottunk egy igazságot, egy tényt, ami oly nyilvánvaló, oly szem előtt lévő, hogy eddig elsiklottak mellette. Mi pedig ezüst tálcán a legkevesebb nehézség nélkül bravúrosan kivágtuk a 1+1=X egyenlet végére a 2-őt. Itt nem számít a kor. Nem számít az, hogy mennyit éltünk már meg, hogy mennyit tapasztaltunk. Itt csak az érettség számít, a reálisan látás. Rendben, néha el lehet kalandozni a naivitás tengerére, de kevés eséllyel fognak minket megérteni, bennünk megbízni, vagy tőlünk tanácsot kérni. Elkönyvelnek egy olyan lánynak, fiúnak, aki bohóckodásra vágyáskor tökéletesen megfelel, de komolyabb témák esetén valaki máshoz fognak fordulni.
Ugyanakkor ezzel a komolyabb egyént is elkönyvelték, hogy vele nem lehet vihorászni, csak komoly, és a legmélyebb filozofikus gondolatokat súrolva társalogni.
„És vannak olyanok, akik belül ismerik az igazságot, de szavakkal nem mondják el.”
Nehéz kérdés. Nekem először azok a barátok jutottak az eszembe, akik tegyük fel…tudnak valamit a páromról, vagy egy barátomról. Egy olyan dolgot tudnak, amit, ha elmondanak, tudják, hogy fájdalmat fognak okozni. Tudják, hogy el fogok szomorodni. Ezt pedig barátokhoz méltóan nem szeretnék. Ekkor jön a mérleg. Megvárják, míg a helyzet rosszra fordul, vagy ameddig a dolog magától kiderül, az Ő beleavatkozásuk nélkül, vagy elmondják, így azt is felvállalva, hogy Őket küldöm el melegebb éghajlatra, és az Ő szavukat fogom hazugnak vélni, nem pedig azét, akiét valóban kellene.
Én hallgattam…ha kiderül, akkor az nélkülem is ki fog derülni, ha pedig nem, akkor olyan tökéletes álcával rendelkezik az illető, amit szemét dolog lett volna feltépni. Esetleg jönnek csak az apró utalások, a gesztusok, a lopva elrejtett mondatok egy viccelődő beszélgetésben, amivel bogarat ragaszthatunk az illető fülébe. Ekkor a szavak szerepét átveszik a jelek. Azok a jelek, amelyeket a testünk üzen a másik félnek. Ekkor az ajak zárba marad, és a csend beszél tovább...
~ 2005. május 29., vasárnap ~
Kibillentem...
Család talival kezdem, utána bővebben kifejtem, hogy mi és, hogy is volt...szerintem.
Korai ébredés, hogy még legyen idő a hasamat süttetni a napon, meg összeszedni végre valami kis színt. Apus kiment a reptérre, így egyedül élvezkedhettem a napsütésben. Kiterítettem egy hatalmas pokrócot, majd Fifi odajött mellém, és úgy napoztunk. Tök édes volt a pofiját először a lábamra tette, hogy simogassam, és addig nem is ment el, míg abba nem hagytam, pedig már úgy lihegett, majd kiköpte a tüdejét. De ott maradt velem. 8) Aztán beküldtem az árnyékba, hogy legalább ő ne kapjon napszúrást. Kivittem muzikot is, hogy azért ne unatkozzak. Apus tett föl az mp3 lejátszómra Boogie zenéket, és amikor már majd megfőttem a naptól, elkezdtem táncolni, és csúcs érzés volt, de tényleg. :) Aztán belibbentem, rácsipogtam Lánykámra, de most tényleg sokat, mert sosem hallja meg. :P O:)
Dumáltunk, hogy na mikor is talizunk, és jól elmondta, hogy miattam adja fel az alvást. Na szép, nekem meg legyen bűntudatom, mi?:P Hehe. :)
Aztán pancsi, ebéd, végül indulás. A létező összes járatot lekéstem, szerencsémre korábban indultam, mint kellett volna, szal nem késtem. Ellenben Ő! Jó negyed ótár, én meg a Király utcánál csak valami bódé mellett találtam árnyékot. ott szambázok, és látom, ahogy mindeki megy el mellettem, de nem előre néznek, hanem követnek engem a tekintetükkel. Na mondom, mi a baj, csak nem elszakadt a felsőm...?:D
Végül már a második hívás után Lánykám végre megérkezett. Szeretem a nagyiját, főleg akkor, amikor indulás előtt rángatja vissza, mondtam már?:) Mufurc arccal, jól lekaptam a 10 körméről, mire Ő a hideg kólával próbált meg lekenyerezni...sikerült Neki. :D Elindultunk sziget felé, nagy társaságot észrevettük, 'Puszi Nyuszi, hello, mi van veled öcsi?' Ott volt Tom,Flow,Giltintur,Hes,Thief, végül Nerv Zay, meg vmi másik csajszi is beállítottak. Bár az utolsó három emberke egy idő után el is tűnt. Van ez így.. :) Fogyi is megérkezett, Franie, na meg Makávocskám, meg Obir, és végül mocival beállított Led. Obirral majd megfőtt a kezünk, így mindenkit hátrahagyva elindultunk a nagy szökőkút felé, hogy na mi megmártjuk a kezünket benne. Jó büdös volt a víz, ő meg lefröcskölte a vállamat. Na mondom szép :P De a lényeg, hogy jól esett. :) Mondta, hogy örül, hogy már mosolyogni lát, meg olyan vagyok, mint, aki kicsit ittas lenne vagy ilyesmi. Oh, és később Ő mondta, hogy olyan a járásom, mint valami úri nőé, olyan úrias, határozott. Ilyet se mondtak még rá. :D
Visszementünk a többiekhez, miközben láttunk egy Jedi-focistát, valami fekete klepetyusban játszani. :D
Indulás nagyrétre. Jó érzés volt amúgy, hogy Tom mindig figyelt rám, meg, amikor látta, hogy kicsit elveszettnek érzem magam, akkor odaültek mellém Flow-val, beszéltettek, vagy csak..ott voltak mellettem. :) Lánykámék majd megfulladtak a röhögéstől odafelé menet, főleg, amikor két elég tébolyodott rocket szánkózott el mellettünk, beszélgettek, de valami olyan hangsúlyt használtak, amit Obir is alig tudott leutánozni. :D Aztán.. a nagytalálkozásom. Elhaladt melettünk egy hintó a fogatban két gyönyörű barna lóval. A mellettem elhaladó rámnézett, és nyerített egyet. Hátranéztem Lánykámra és ennyit szóltam: "Látod, bejövök egy lónak:D" Erre, hogy "Szerencse, hogy nem fordítva.:D" na mondom, jogos. :D Elértük lassan de biztosan a nagyrétet. Nem a nagytali helyszínét, annál egy kicsivel visszább a Margit-híd felé. Tomék hoztak pokrócot, arra letelepedtünk, ekkor toppantak be Kyruék. Hoztak ütőfát. Egy jó hosszú pirosat, egy kicsitvel rövidebb, meg 2 azonos hosszúságú feketét. Obir és Lánykám kapva kaptak az alkalmon, és egymásnak estek. :D Ameddig ők elvoltak, én megéheztem, és elmentem falatozni. Oda, ahol Kinccsel vettük a hot-dogot. Lecsücsentem a padra, ahonnan Ő majdnem hátraesett általam (O:)) és egyszer csak látok egy felém robogó Malkávocskát. :) Lecsüccsent mellém, és kifejtette, hogy miért nem szereti a lábait, és ott esett le Neki, hogy Kinccsel már nem vagyunk együtt. Jó érzés volt...ehhem.
Visszaballagtunk, nagy nehezen meg is találtuk a társaságot, akik épp akor szedelőcködtek, hogy indulás van. Tom mondta, hogy most akartak hívni, ogy na merre vagyok. Mondtam, hogy nem kell aggódni, nagy lány vagyok, nem fogok eltévedni. Hatalmas mosoly, aztán indulás először arra a halas helyre, végül az Íjászba. Myst közben fölhívtam, hogy Oda megyünk, ne jöjjenek ki Brediékkel a szigetre.
Elértük a vuillamost, leszállunk a Nyugatinál, Tomékat sehol sem látjuk. Oktogonnál kellett volna leszálni, így indulás arrafelé. Már majdnem ott vagyunk, mire felhívnak, hogy na mégsem. Indulás vissza Íjász felé, hőgutát nem kaptunk, áhh dehogy. :) Honieval elől mentünk, míg Obirék majd szét röhögték a nemlétező agyukat. O:) Mys már mosolygott nagyban az ablakból, hogy csak odataláltunk. Bent megint csak 'Puszi Nyuszi, hello öcsi mizu veled?' Ascyra mellé becsüccsentem "Szijjja Linusom" címszóval megpuszilgatott...aztán jött egy kérdés, mosolyogva.
"Újra együtt vagytok Diollal?"
Nem értem honnan vette ezt, amikor utána épp arról beszél, hogy egy ideje már nem is beszéltek egymással. Odáig alig gondoltam Kincsre. osszul jött ki a lépés, no. Kérdeztem Tőle, hopgy Ő miért nem hívta Kincset. Erre mondta, hogy ennyi erővel én is hívhattam volna. Mondtam Neki, hogy pont nem, mert mi sem vagyunk most épp beszélő viszonyban. Aztán gyors témaváltás. Kimásztam az asztaltól, elmentem nézni, ahogy csocsóznak, meg Myssel is váltottam pár szót. Aztán ütött az órám, és elindultam haza. Gondolkoztam végig. Furcsa volt az a kérdés, eleve az is, hogy én, aki sosem volt család tag, semmilyen közöm nem volt a családhoz, hogy kerül oda. Kincs miatt? Vagy csak épp eszébe jutott Tomnak, hogy elhívjon? Nem tudom...
Hazaértem, Apusékkal kiültünk a hintaágyba. Este volt, mégis nagyon jó idő. Nem csíptek a szunyogok, és nagyon jól elbeszélgettünk. Anekdotáztunk. :)
Aztán eszembe jutott, hogy milyen jó lenne ha Kincs ott lenne. Fejét az ölembe hajtaná, cirógatnám a haját, és ugyanígy beszélgetnénk, vagy néma hallgatásba burkolóznánk, mondván az érintések beszédesebbek. Aztán bementünk, Ők lefeküdtek aludni, én még bitoroltam egy kicsit a gépet. Lánykám még elvolt (egészen negyed 7ig), de Virgil fent volt, meg Kincs is, miután megjöttek a Tesco tour-sból. :) Virgillel egyből elkezdtünk hülyülni, meg, hogy milyen volt a tali, és hasonló ökörségek. Aztán jött egy privit. Igen Tőle.
Hogy milyen volt, és hogy én igazából hogy is kerültem oda. Minden kérdésre válaszoltam, de megjegyeztem, hogy ennek olyan számonkérés hangulata volt. Puffogott, majd pá-t intett. Na mondom, gratulálok, így aztán volt értelme rám privizni. Aztán még írt, én is neki, és elkezdtünk vitázni. Isteni volt, mondhatom...
Aztán...valahogy kibújt a szög a zsákból, és visszakérdeztem arra a "mással törődsz" dologra. Hogy Én igazából velet törődnék, de Ő nem engedi, így hova tovább? És ebből már egy finomabb hangvételű beszélgetés lett. Egy ideig ezt ment is, úgy, ahogy mindig is, a vihar utáni csend előadást ellejtettük. Aztán egy újabb vita, ami úgy robbant ki, hogy...kész
"hazudtál nekem.."
ezt írta be, miközben épp azt próbáltam elmagyarázni Neki, hogy miképp is tudja letölteni a Star Wars3-at.
Aztán kibukott egy dolgon. DÖK, 2003 december. 14 éves lány, 20 éves fiú, 2 hétvégéig tartó, semmit sem jelentő semmiség. Kinccsel még nem is ismertük egymást, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy beszéltem Neki erről. Sőt abban is, hogy ugyanilyen részletességgel meséltem Neki a srácról, aki illumilált állapotban szerelmet vallot nekem, én elhajtottam, ezután egy másik lánnyal vígasztalódott. Itt ért véget a mi nagy románcunk (hahaha).
Miért a múltam alapján ítél meg? Miért kell a múltért mégtöbb pofont kapnom, adtam én már eleget magamnak, enélkül is. Szégyellem igen, pedig nem volt hosszú életű a dolog, sőt semmit sem jelentett.
Miért nem a jelenem alapján ítél meg? Tévedtem. Megítél az alapján is, épp ebből adódott az első vitánk, amit le tudtunk csendesíteni.
Miért nem tudunk békében elvállni, miért kell minden adandó alkalmat megtalálni arra, hogy vitázzunk? Mondta, hogy így semmi értelme, hogy akár egy szál is összekössön minket (első vita) Írtam neki, hogy így tényleg nincs értelme, hisz a pillanatnyi benyomásomat elmondva is nekem esik.
Ritka szarul aludtam, és reggel bejött Apus a szobámba, beszélgettünk, és kicsit megnyugtatott. Elmeséltem Neki, hogy mi történt, és azt mondta, hogy érti Kincset, és valamilyen szinten le is festette, hogy mit miért csinál így. Én pedig ott ültem, és nem akartam elhinni...
Túl sok alátámasztás van az elmélete alapján, és mégsem akarom elhinni. Nem lehet...nem lehet...
~ 2005. május 28., szombat ~
Egyensúlyban vagyok...
Én ide kerültem, a két szívemhez legfontosabb ember, pedig mélyre. Milyen érzés látni az Apámat, és látni azt, ahogy már majdnem könnybelábadt szemmel meséli el, hogy mennyire fél, és hogy az Ő jóhiszeműsége mennyi kárt, és veszteséget is okozhat, és csalódásra utaló jelet kaphat a barátaitól, azoktól az emberektől, akik a bizalmába fogadták...szóval, hogy mennyi mindent veszíthet el, ha egy céljai elérésében bármire képes ember úgy forgatja ki a szavait, ahogy Ő azt elképzelte. Hozzábújtam, és újra 5 éves voltam, aki bármit megtenne egy Apai mosolyért. Elfelejtette velem az összes dongomat, csak arra figyeltem, hogy Neki tudjak segíteni, én a kis 17 éves. Elmesélte, hogy napok óta nem alszik, és hányt is már meg ilyenek.
Most hogy feküdt le? Mosolygott. Azt mondta, hogy velem most teljesen tárgyilagosan tud beszélni, és mivel külső szemlélő vagyok, nagyon jók a meglátásaim. Már írtunk is egy listát, hogy mennyi mindent lehet visszafordítani arra a bizonyos személyre nézve.
Jó érzés volt újra menedéknek lenni, de az elszomorított, hogy pont az Ő Menedéke legyek. Mert ezt azt jelenti, hogy baj van...:(
A másik, pedig Ő. Igen...Ő. Aki miatt tegnap sírtam. Sokadszorra. Belémmart az az érzés, hogy tehetetlen vagyok. Ha felajánlanám a segítségemet, nem fogadná el, mert milyen lenne már, hogy pont az próbál Neki segíteni, aki elvileg és gyakorlatban is padlóra lett küldve Őáltala. Kicsit paradoxon lenne. Apus azt mondta, hogy szeret engem, nem szerelemmel, de szeret, csak túl sok vesződést látot a kapcsolatban. A hétégi zűrök, a tanulással való zűrök, az utazgatás...Hm...ma, amikor mentem Apushoz, felszálltam a metróra, kiérek, és észreveszem, hogy van mozgólépcső. hatalmas kerekedő szemek. Keleti. Hogy a fenébe kerültem ide? :O Hangzott a kérdés valakitől onnan beülről. Kiálltamaz előtér közepébe, és...elkezdtem nevetve sírni, hogy nem lehetek ennyire hülye. Írtam Lánykámnak. Aztán vissza a metróhoz, és go Örs. Végül elértem Apushoz, és beszélgettünk, ugyebár. Róla is, és...arról is, hogy harcolok magammal, Ész és szív. Az egyik már rég túllapozna ezen a dolgon, a múlton, a másik meg még mindig fürdik az emlékek tengerében. És volt egy vicces dongolata a Szívnek. Egy kis apróság, amit fel lehet adni a postán, 4 nap alatt meg is érkezne Hozzá, és...nem olyan hatása lesz Rá, mint annak a legutolsó képkockának. Legalábbis remélem. Azt, ahogy ismerem magamat, megint csak hibát fogok elkövetni. No, de egyszer meganulok jól is dönteni. Most pl, nagyon nehéz nem írni Neki, és próbálni nem arra gondolni, hogy segíteni szeretnék Neki.
Itt van ugye Apus és Zsuzsa példája. Most a Zsuzsa sincs Apus mellett úgy, ahogy kellene, ahogy Apus helyesnek érezné, ugyanakkor fordítot esetben Apus a Zsuzsa mellett volt. Mondtam is Apusnak, hogy én nem érek egyet a Zsuzsa mostani dolgaival, tehát ez a segítek, nem segítek dologgal.
Mi már nem vagyunk ilyen viszonyban, mégis...hátha jól esne Neki. Vagy hátha ezze csak pofoznék rajtaegyet, és gyengének érezné magát a szememben. Pedig nem tartom annak. Egyáltalán nem, de tudom, hogy ha csak egy kis terhet áttehet más vállára, már az is könnyebbség. Csak...ott van az a páncél, ami egyre keményebb...Istenem, hányszor próbáltam levetni Róla, és a szoba sarkába vágni, hogy "Velem szemben NEM KELL!" És hányszor lett mégjobban megerősítve miattam...
Bizony, bizony. A hibák...és furcsa, hogy talán most tudnám kijavítani őket, amikor...igazából már nincs tétje a dolognak. Ez azért nyomasztó...
~ 2005. május 25., szerda ~
Nap legjobb pillanata...
Ordíthattam, de úgy, ahogy csak a torkomon kifér. Ez mondható az ijedtségnek is, mondható annak, hogy rengeteg feszültség gyűlt össze bennem. Nincs hol levezetni. Azon gondolkozom, elmegyek anyámmal futni. Biztos jó lenne, futnánk egymás mellett, a fülemben discman, vagy walkman, de azért mi együtt futunk, és nem szólunk egymáshoz. Megromlott a viszonyunk, és...azt hiszem ez az állapot most sokáig stagnálni is fog. Nem is szólunk egymáshoz, csak a kötelező szia-szia dolgot hintjük el, aztán Ő balra, én jobbra.
Na visszatérve az ordítozásra. Ballagok a suli felé, kicsit késve ugyan, de nem siettem. Sétáltam, és a bölcsödénél lelépek az úttestre, hogy átkeljek a következő járdaszigetre. Már az úttest közepénél járok, mikor egy vadállat kanyarodik befelé. Oldalra nézek, látom a kocsit, de nem ugrottam félre. Alig 1 méterre állt meg tőlem. Harci maszk felvéve. Nem mentem félre, hanem megálltam a kocsi előtt és elkiabáltam magam, hogy Normális vagy basszus? Majdnem elütöttél, ha nem vettél volna észre. Erre kiszáll, hogy mit hisztizek, nem ütött el. Na mondom, banyek, örülj Neki, hogy nem ütöttél el, meg Ha nem lenne az összes ablakot besötétítve, talán ki is látnál, hülyegyerek. Erre, hogy jó azért állítsak már magamon, nem történt semmi baj, csak az ijedtség húzott fel ennyire. Erre, mondom, hogy Még neki is állsz elemezni? Normális vagy?
És ez így folytatódott. Már tök sokan körbeálltak, hogy mi a fene történt már korán reggel. Aztán valahogy lecsitítottak minket, és berobogtam a suliba, kicsit sem felhúzva, és még az volt a szerencséje a tanárnak, hogy nem írt be későnek. Öröm az ürömben, hogy eszméletlenül jól esett ez a kis atrocitás. Mmint, hogy volt végre kivel ordítozni, úgy mint régen. O:)
Szal..szívroham megvolt, mai napra is. Utána irodalom óra. Kiosztották a 3as dogámat. Igazából erre számítottam... Nem baj, holnap felelek. 5ösre, és 5ös leszek! Mert meg tudom csinálni...Bizony ám, de még mennyire, hogy. ;) Valakivel megállapodtam egyszer...kicsit régen, több mint fél éve, hogy nem egymás miatt fogunk tanulni, mert ha feláll az a helyzet, ami most van, le fogunk romlani. Most pedig a helyzet felállt, és nem egymásért tanultunk, így nem ronthatom le az eddig elért eredményeket. Fontos most ez az év, felvételi pontok szempontjából is, lassan itt az érettségi föciből, és a 4dik év még húzósabb lesz. Nem hagyhatom el magam. Elég, hogy 44 kg vagyok, de legalább alszom, immel-ámmal rendesen, és a suli is azért megyeget.
Ha lerontanám, csalódást okoznék magamnak, csalódást Apusnak, Anyunak...és valahol Neki is. Furcsa, hogy még mindig...
Tegnap csináltam magamnak két pólót. Vagyis a elővettem egy ollót, és kreatívkodtam. Szvsz nagyon jól sikerültek, gondolkozom még több fazonon is, és a szerencse, hogy van egy csomó polóm, amiből lehet így farigcsálni dolgokat. Majd a jövőhéten, mert ez a hét suli szintjén eddig húzós. Töri tz. 5-5ös kéne, és akkor biztosan megvan abból is az 5ös. Harcolni kell. Bizony, és teljesíteni, mert az ég világon senkit nem hat meg, hogy "Szép a padló erezete..."
Sokadszorra
sírom végig a 4 percet. Én készítettem el, én tettem egymás után a
képeket, én tettem alá a zenét. És, hogy Neki is megmutattam, én
követtem el a végzetes hibát. -> A szóbelim holnaphoz egy hónapra
lesz. És azt mondta, ha nem dumálnánk, akkor sok sikert hozzá.
Ugyanakkor
azt is mondta, hogy nem változott semmi. Tényleg nem, csak pont az
történt, amit írtam neki a levélben. El fog tőlem távolodni. És most
kezdte el...
És
még hibáztatni sem tudom érte. Ma egész nap ezen gondolkoztam, hogy én
hogy reagálnék erre, hogy ha valaki szeret, de én nem tudom viszonozni,
de ugyanakkor kapok tőle egy ilyet. Nem tudnám hirtelen hova tenni.
Lehet, hogy én is elkezdeném a távolságot növelni, de lehet, hogy az
illető mellett maradnék, hogy tudja, jól esett, és ha okozott is
kényelmetlenséget, nem rajta fogom leverni, hanem magamban letisztázom.
Nem
akartam ezt a hibát elkövetni. Pusztán olyan vagyok, hogyha valamit
elkezdek, azt be is szeretem fejezni. Ez még a szakítás előtt
készülgetni kezdett, és pénteken rátaláltam újra. Befejeztem, és Neki
is elküldtem. Itt volt a hiba. Ha csak én nézem meg újra és újra, az
még nem olyan nagy baj, gyógyítom a saját sebeimet, olykor meg feltépem
őket. Most akkorát téptem magamon, hogy öröm nézni.
Akkor
sem bánt...volt, mikor bántott, de most nem! És nem tudom vele
megértetni. Ugyanakkor...ha menni akar, ha azt akarja, hogy
eltávolodjunk egymástól, akkor nem tudok mit tenni.
Hibáztam, és
most ennek a levét iszom. Újra. Nem tudtam a mérleget megtartani, vagy
a jobb irányba elbillenteni, ami nem az újabb kapcsolatot jelentette
volna, hanem a jó viszony biztos megmaradását.
Most asszem 10 tonnát tettem a rossz oldal felé.
Sajnálom...
De
nem bántam meg! Abban a pillanatban úgy éreztem, meg kell Neki
mutatnom, Vele is meg kell osztanom. Szép lett, és még mindig többet
tettem bele magamból, mint amennyit szabadott volna. Egyszer meg fogom
tanulni a mértéket, tényleg. De most még nem megy. Napok óta azt nézem,
hogy mit csinálok másképp most, mint a 6 és fél hónap előtt. Rengeteg
dolgot. Majd ha lesz időm, felsorolom őket, de azt hiszem jópár méteres
lista lesz belőle. :) Ez valahol jó is, valahol viszont rossz.
Amikor
megláttam az asztalomon, nem mertem kinyitni. Sőt, hozzá sem értem,
csak leültem az ágyamra, és onnan néztem felfelé. Láttam a vékony fehér
csíkot, és remegett a kezem. Aztán erőt vettem magamon, és hozzáértem.
És kinyitottam. Mi fogadott? Egy kép. Fekete-fehér. Gyönyörű, és
számomra már minden részlete ismert (nagyítós jelfejtés;) ) Azt mondta,
nem fogunk beszélni, én mégis írtam Neki egy sömöst. Nem volt válasz.
Tudtam, hogy nem is lesz. Megérzés, vagy már ismerem ennyire? Valahol
mindkettő.
Lerágott csont...
Hát eléggé. Valahogy most minden annak tűnik.
Tudnék írni egy kisfilmről, az átadásáról, és a következményeiről...Balul sült el. Nem így akartam, mégis ez lett belőle.
Tudnék írni egy képről, amit Tőle kaptam, postán.
Postán?
Bizony postán, ami egy újabb gyűlölt jel.
Érdekes dolog ez a grafológia...most sajnálom, hogy anno nem foglalkoztam vele behatóbban. Tetszik, ahogy a betűket kanyarította. Összehasonlítottam az előző levelével. Alig változott valamit, ami meg egy újabb jel.
Jelek halmaza banyek az egész világ, én meg itt ülök a közepén és fejtegetem őket nagyítón keresztül. Végül egy csomó el fog mellettem menni, mire rájöhetnék, hogy mit is jelentenek. Mire lépnék, lelépnek. Szemetek...
~ 2005. május 22., vasárnap ~
Keresem, hol a baj,
Érzés
Valaki...majd túllépek rajta, de még 1 hónap sem telt el. Szal, elég gyorsan szakadj le erről a témáról. Köszi. Hozzád nem fűznék semmit, folyamatosan okoskodsz, holott, ha tényleg régi ismerősőm vagy, és ha tényleg annyira ismersz, mint, ahogy most beállítod, akkor azt is tudnod kellene, bármennyire is segíttő szándékkal hordasz le, meg szólogatsz be, hogy ez egyáltalán nem használ sőt...Aki a padlón van, abba undorító dolog még egyet belerúgni...
De szólj, ha ezt is rosszul gondolom.
Oh, és nagyon érdekes, mert, hogyha tényleg annyira ismernél, akkor tudnád, hogy napi 2 órát vagyok fent neten. Te meg gondolom egész nap azt várod, hogy mikor írok valami újat, amire fröcsöghet a nyálad. Ha neked ez élvezet...akkor azt hiszem kettőnk közül neked nincs "valóvilági életed".
Yamcha: Engem Ő csak ne rázogasson, semmi közöm hozzá, semmi szüksgem az ilyen "kedves" szavaira. Tökéletesen megvoltam nélküle, és kicsit elegem van abból, hogy írok valamit, és attól kell rettegnek, hogy mit fog az az okostojás befirkantani. Ahogy Csücsök is mondta, még ignorálni sem tudom. :D Egyenlőre össze szeretném magamat szedni, nem pedig rögtön védekezni egy emberrel szemben, akiről azt sem tudom miféle. Majd ha harcolni lesz kedvem, szólok, addig meg akadjon le rólam, de sürgősen.
És, ahogy Sophie is mondta...ennek förtelmesen revans-szaga van, és azt hittem lehet engem annyira becsülni, főleg, ha ismer az illető, hogy nem a számomra fontos dolgot fogja bemocskolni, hanem...mivel ugyebár annyira ismer, ír egy emailt, vagy ha tényleg annyira ismer, akkor MSN-en elér, mert az a cím még mindig nem változott, és oda mondja meg a képembe, hogy mivan, NÉVVEL! Így azt mond, amit csak akar, hiszen nincs félnivalója.
Témát lezártam, ha még fröcsögni van kedve, tegye...én nem fogom tovább játszani a gyermeteg játékait.
~ 2005. május 21., szombat ~
Zene…
Olykor lobbanékony, olykor csak lassú csobogó, hegedűszó.
Visít a húr, de Ő csak cibálja tovább. Van, mikor zongora, és a mester úgy
játszik rajtam, ahogy csak akar. Zakatol a bőgő.
Aztán elcsöndesedik…
Borongóssá válik, kitaszítottá, és elkeseredetté.
Aztán egy csörgésnyi idő, és kellemes 20 perc beszélgetés
után virgonc lesz újra, és azt, amit épp készített, jobb szívvel folytatja.
Mert Neki készíti. Igen, annak, aki hívta. Gondolt rá. A barátjára…
És valahol ez a szép ebben az egészben. Keserűen mondom ki a
szót, olykor pedig elfelejtem ez mennyivel is többet jelent az egyszerű keserű
gondolatnál. Vágyakozni valami után, ami egyszer a Tied volt…milyen érzés?
Én dühös vagyok magamra…és a hibát sosem fogom magamnak
megbocsátani…soha. Elástam magam önmagam szemében.
~Amikor vége lett, azt mondtam, olyan érzésem van, mintha
falhoz csaptak volna. Most pedig én tenném magammal ezt…és kegyetlen vigyorral
nézném végig, ahogy nyekkenve zuhanok a padló felé, és kiterülök, mint a partra
vetett hal. Végül nyöszörögve összeszedném minden erőmet, és tenyeremre, és
térdemre támaszkodva, loboncos hajamat félresöpörve felnéznék…Nekiesnék a
Vigyorgónak. Széttépném darabokra, és innék a véréből…
Aztán hogyan tovább? Felállnék, mint, aki jól végezte
dolgát, megtörölném a számat.~
Csak egy kicsit érzem most magam őrültnek...Nem lényeg.
Gratulálok magamnak…
Visszaolvastam a 03. 20-as beszélgetésünket. Akkor „adtam
át” Neki az 5 hónap…-ot. Itt ülök, kicsit könnyezve, kicsit szomorkásan, és
nézem a filmet.
Kincs vajon hányszor nézte, vagy nézi meg?
Ez is egy olyan kérdés, amire sosem fogok választ kapni…
Egy pillanat után odaviszem az egeret a jobb felső kis
ikonra, és ráklikkelek.
Eltűnik a képsor, én pedig ülök még egy picit. Nézem a
megjelenő Asztalt, ahol az ikonok még mindig szívformába vannak rendezve, nézem
a képet, amin MI vagyunk.
Nincs mit tennem. Illetve…*inkább mélyen hallgat*
Hiányoznak azok a péntekek, amikor izgultam amiatt, hogy én
mikorra fogok odaérni a keletibe, hogy mikor fog indulni a vonatom, vagy Ő
mikor fog megérkezni. Ezek is hozzánk tartoztak. Ezek is MI voltunk…
Már csak voltunk…
~ 2005. május 19., csütörtök ~
"Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hova lett a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz , amivel beléptél, s megszerettelek?"
Úgy érzem, nem itt van a helyem...és, amikor ezt valakinek épp megemlítettem, ez a dal szólalt meg. Sorsszerű.
Pár szó…
Van, mikor semmire sem elég. Mikor azt érzed, sokkal többel
kellene valamit leírnod, megfogalmaznod. Utána, pedig jönnek az egyre rövidebb,
egyre frappánsabb mondatok. Amik neked rengeteget jelentenek, másoknak semmit,
vagy csak egy gyors gondolatfoszlányt. Aztán el is illan, mint az imádott nő
parfümje az ujjainkról…
Néha nőkről álmodom, kiknek a sajátommal megegyező arcuk
van. Nagy betűs nők. Kecses léptűek, sugárzóak, szépek, de nem használnak
festéket. Saját bájjal rendelkeznek. Úgy csavarják az ujjuk köré a kiszemelt
férfit, mintha csak egy könnyű hajlású cérnaszál lenne.
Rájöttem…nem akarok ilyen lenni, bár olykor jól jönne. Volt,
aki azt, mondta, de hisz ez a legjobb, amit egy Nő tehet. Magába bolondítani a
Férfit, utána, pedig, mint valami rongyot, félredobni, és nézni a következő
után.
Álmok vagytok csupán…gonosz álmok.
Keleti…
Ott állt velem szemben a vagonból kifelé nézve. Engem
nézett. Látta a lassan száradó könnyeket a szememben, amiket nem szabadott
volna látnia. Mégis ott maradt, mégis átölelt, és mégis…picit érezhettem újra a
keserű ízt a számban, hogy mit veszítettem el. Mintha sosem tudtam volna.
Istenem, bár ne jöttem volna rá még a kapcsolatunkban, hogy mennyit is ért Ő
nekem. Bár csak most kezdene lehullani a fátyol az érzésről. Talán könnyebbe
lenne beletörődni. Lehet, hogy ez a bajom. Nem tudok beletörődni. Talán nem is
akarok igazán.
Van most olyan viszonyunk, amilyen. Jól elvagyunk,
legalábbis én így érzem, talin sem éppen unatkoztunk egymás társaságában, de
lehet, hogy ezt megint csak én akarom így látni. Röhögcséltünk…ezt nem hiszem,
hogy csak az én kedvem miatt megjátszotta volna. Annál sokkal őszintébb hozzám.
Sokkal. Csak ne értett volna félre. Csak ne hitte volna, hogy a mozdulatok
azért szólnak, mert esetleg vissza akarnám szerezni. Azt nem így tenném, nem
több ember szeme láttára, és nem ennyire látványosan. Sőt…hagynám, hogy Ő
lépjen, ha akar. A döntéseket Ő hozta meg. Egyiket a másik után. Tudom, most
valaki azt mondja, akkor most nekem kell lépnem. Nem…most pont nem. A helyzetet
kell stabilan tartanom, hogy ne romoljon meg, vagy ha javulni akar, azt is csak
óvatosan engedjem. Értékesebben tartom most így a dolgokat, mint hogy kockára
tegyem, és…mint tudjuk, elég csekély esélyem lenne arra, hogy jól süljenek el a
próbálkozások.
Hiányzik? Hogyne hiányozna. Megölelt, és éreztem az illatát,
mindennél erősebben, és mindennél édesebben. Amikor már én is átkaroltam,
megpusziltam a nyakát. Olyan automatikusan jött, és csak utána esett le, hogy
ezt már nem szabadna. Nem tudom Őt ez hogy érintette. Nem lett szóvá téve, és
tovább ölelt. Meghátráltam, megijedtem, attól, amit tettem. Pedig nem nagydolog,
vagyis…ki tudja, mi számít nagydolognak…
Miközben ott álltam az egyik oszlopnak dőlve, eszembe jutott
egy dal.
„Kell még
egy szó mielőtt mennél,
kell még egy ölelés, ami végig elkísér.
Az úton majd néha gondolj reám”
Tetszik, maga a dal bármennyire is távol áll tőlem. Oda
illőnek éreztem…
Hogy most mi a fontos?
Visszaszerezni pár ember kötődését, vagy inkább a poharat,
amit elkezdtem náluk telíteni, kiöntsem, de ne egy vitával…na jó, akkor
elpárologtassam. Bár van, mikor egy borulás jobbat tesz. Nem tudok
visszaváltozni. Valamerre eljutottam, és két lehetőségem van. Haladni tovább,
poharakat tölteni-üríteni. Vagy visszafordulni, esetlegesen kifacsarodni a régi
jellemért cserébe, de ugyanakkor ezzel visszaszerezni pár embert. Többek közt Lánykámat…
Csak most nehéz azt az arcot mutatni. Pontosan ezért, mert
nem arcot akarok mutatni, hanem olyan szeretnék lenni. Kis szeretetmániás kislány,
aki mindenkinek segített, aki mindenkinek az arcára pikk-pakk mosolyt tudott
csalni, mert ez volt az élete. Így találtam Rá is. Így találtam rá azokra a
személyekre, akik a mai napig fontosak a számomra, csak kicsit…elkeveredtünk
egymás mellől. Én hibám, nem az én hibám, az Ő hibájuk, nem az Ő hibájuk.
Valahol mindenki hibázott, és valahol senki sem, csak hagyta magát sodortatni
az árral.
Valaki…
Nos, Ő egy személy, akiről nem tudok semmit, ám Ő esetleg
pont ezért többet tud rólam. Én névvel vállalom magam, Ő név nélkül(számomra
ismeretlen névvel) üt meg olyan hangnemet, amilyet. Szegénységi bizonyítvány? Megeshet
ez is. Nem szeretem az ilyeneket. Ha már mondok valamit, akkor az arcomat is
odatartom, hátha pofont kapok érte, de legalább tudom, hogy igen Én kiálltam,
és vállaltam a gondolataimat egy másik személlyel kapcsolatban.
Hja, és Tág Értelemben Vett Szülőtárssal jól kiparodizáltuk
a szituációt. :) Próbababa, és perverzség, na meg filmmánia szintjén. :)
- Minden nap meghaltam egy kicsit, mióta újra találkoztunk.
+ Mit akarsz ezzel mondani?
- Hogy szeretlek
+ Szeretsz engem? De hiszen azt mondtad, nem leszünk
szerelmesek…
~ 2005. május 16., hétfő ~
Kérdések...
Az az egyszerű kérdés: "Hogy vagy?" hangzott el több ízben több emberkétől, akik ott voltak a tegnapi Thrillion találkozón. Margitsziget. Érzektem Valakivel. Nem egyedül, hanem Vele. Kinccsel. Szombaton volt egy iden érdekes beszélgetésünk. Nyugodt voltam mindvégig, csak a vége felé kezdtem el besokallni. Végül elköszöntünk egymástól. Olyan rideg, kemény módon. Eltelt talán 10 perc és jött az újabb privi. Hogy is kell eljutni a Szigetre. Hosszas magyarázás, végül viccelődésbe fulladt az egész. 11kor elléptem aludni, de most valahogy egészen másképp. Várakozással telve. Két hete bennem van az a dolog, hogy :" Menni innen, de messzire. " Folyamatos mehetnékem van, folyamatosan, mintha lenne célom. De akkor éjszaka nem volt. Beállítottam a telefonom, és azonnal álomra hajtottam a fejem. Talán bennem volt a tudat, hogy így majdgyorsabban fog telni az idő, pikk-pakk átalszom az egész éjszakát, utána reggel pedig meglepem Kincset, hogy kimegyek elé. Korán kelés, de az érzés, a mehetnék visszajött. Nem csodálkoztam. Talán olyan volt ez, mint a madaraknál a költözködés...csak tudják, hogy menniük kell. Én is mentem.
Vettem Ancimnak(Sikhmet-nek) virágot. Szépet, rózsaszínt, illatmenteset. O:)
Keleti. A régi hely, ahol mindig vártam, ahol, ha a dolgok így maradnak még sokat is fogom. És két puszit fogok neki adni, nem csókot.
Megérkezett a vonat, és már mindenki elment, csak Ő nem jött. Felhívtam, így a meglepetés ugyan elmaradt, de végül azért meglátott. Eljátszotta megint az az "észreveszlek, megiojedek tőled, megfordulok" játékát, amit mindig. Mosolygott mint valami vadalma. :) Édes volt. Aztán két puszi (istenem, de furcsa...) és indulás a Szigetre. Valahogy fölkeveredtünk a Blahánál a felszínre, villamost is találtunk, és Kincs még ki is volt akadva, hogy miért nem várt meg minket, amikor még jó 50 méterre voltunk eleve a megállótól. :D Felhívtam Lánykámat, hogy na 15 perc kb, és ott vagyunk. Végül felszálltunk egyre. Lukasztott, mert, hát Ő ugyebár becsületes polgár. Mondtam Neki, hogy ünnepekkor nincs az az ellenőr, aki kiállna csesztetni a népet, de nem lényeg. :) Hallgattunk valami zenét is, de folyamatosan izgett-mozgott, így feladtam, hogy a dugó a fülemben fog maradni. Leszállás, Puszi-Puszi Ascyrának, aztán indulás a bagázshoz. Lánykát is megérkeztek végül, Honieval meg Exterjával volt. Mindhármójuknak cuppantás, aztán indultunk, mert Ők meg az ellenkező irányba léptek enni. Ascyrával jól belustultunk, és busszal mentünk. Értitek...zöld övezet, és mi buszozunk..alap. :)
Végül odaértünk, az ismeretlen emberek gyülekezetéhez. Lepakolás, és utána reménykedés, hogy csak egy arcot ismernék...Esélytelennek látszott a helyzet...Vagyis felismertem ott pár arcot, de volt olyan, akire azt mondtam, hogy Jaj ne lenne ott. Én véleményem, vállalom! Szal volt ilyen emberke is. Lassan gyűlni kezdett a nép Zidék is megérkeztek. Kincs, Zid, Teddy, Obir, és tuti volt ott még valaki, és ha olvassa, akkor szorri vagyok. O:) Bevonultak a nagy mezőn, bár pont az ellenkező oldalról, ahonnan vártuk volna Őket. :D Hja...és itt megjegyzem, hogy Kincsnek vmi eszméletlen, hogy milyen járása van. Az a "Farmeringes, nagymenő, na mi a pálya pöcsök?" Kb. :) Aztán, mikor megbotlik valamiben, borul az egész imidzs. :D Na szal megjöttek, jól rá is tenyerelt Bocikám a virágra. Mondta Kincs, hogy mennyünk, vegyünk újat, meg Ő szomjas. Elindultunk, és valahol a társaságtól 200 méterre leültünk egy padra, miután Ő vett magának Sopronit (reklám helye). Ültünk, röhögcséltünk, szívóztunk kicsit egymással, aztán Ő valahol elhagyta az üveget. O:) Szerintem még ebben a percben is ott van. :D Kerestünk rózsát, ott a másik nagy mezőn, ahol anno heverésztem esőben. Még nem virágoztak, vagy voltak mások is olyan szemfülesek, hogy lelpokodták az éjszaka leplében. Szal nem találtunk, így kicsit meggyötört, kicsit rozzant, de még mindig virág-gal mentünk vissza a talira. Beültünk Zidékhez oda a víztornyos hülyeséghez. Szóbakerült valami biokaja... :D Jöttek be FÖK-ösök, és valahogy már szüknek éreztük a helyet. Myr-Mur is megjött Jugg-gal karöltve, akit a tali felénél véletlenül Zidnek néztem..nem lényeg. O:) Puszi-pacsi, de rég láttalak, Myr-halálraölelése, utána visszavonulás a talihoz. Mama hívott, hogy na mikor jön. Kincset meg kirángattam magammal, hogy na, mégis csak az Ő Ancija is. Kijött, közben kajált is valamit, és azzal fenyegettem, hogy nehogy hátraessen a pad támlájáról. }:) Kedveskedett biztos, csak már nem tudom, mivel. KIballagtunk,Lánykámék vissza is értek. Gyors szemkontaktus. 20 perc várakozás végül anyusra, aztán egy morcos visszabuszozás. Lepattantam Lánykámék társaságához, néma körbekérdezés, hogy Mi van Vele...Honietól egy fejbiccentés Lánykám háta mögé. Ehm, minden értve. Kis beszélgetés, kicsit semleges, kicsit röhögcsélős.
Megjött Anyám...a virágátadás volt asszem a legmurisabb. :D Megsértődőset játszva, lehajtott fejjel felemeltem a virágot, mai még meg is volt hajolva, és 5 éves hangon megszólalok, hogy "Boldog Anyáknapját!" és arcomon azzal a pukkanc arckifejezéssel. :D Mindeki nevetett, aztán elfogadta, és ment Ascyval bort venni vagy mit. Aztán visszajött, megöleltem, megpusziltam, és elvitt sétálni. Anci-Jányzó beszélgetés...ilyen Vele még úgysem volt. :) Jó volt közel érezni magamhoz, mégha ilyen fekete Banya is lett belőle. :) Kincsről is volt szó, és az Ő kedveséről is. Neki sem egyszerű ám most ez a május...azt hiszem senkinek sem az. Kérdezte Ő is, hogy hogy vagyok. Mondtam neki, hogy így sokkal könnyebb, hogy nem azvan, hogy eljöttünk talira, feltűnően kerüljük egymást, nem szólunk egymáshoz. Sokkal jobb így, megnyugtatóbb, főleg az, hogy még el is hív ide-oda, és én is bátran megtehetem. nem értettük félre az esetleges mozzanatokat, becézéseket. Legalábbis én direkt figyeltem, hogy semmi olyat ne tegyek, amitől Neki esetleg kényelmetlen lehet a helyzet.
Visszaballagtunk. Röhögés Obiron-Kincsen, mert elkezdtek puffogni, hogy milyen sok hülye thrilles van itt. :D Aztán Lánykám vmi fűszálat kezdett el fújni, hogy na majd sípol...hát a feje szegénynek már lila volt, de az a szál bizony nem sípolt. :D Myr is megtaált...vele is beszélgetés, Kb ugyanerről. Jól vagyok, jobb így, és nem tudom, mit is akarok igazából...erről majd még, most back...
Rose is belibbent ám. Istenem, banyek, vagy én fogytam túl sokat, vagy tényleg ez a csaj hízott rengeteget. Hatalmas segg, halatmas combok, mindez egy miniszoknyás ruciba csomagolva. Gracca, jóízlés megvan. :) Aztán indul a bagázs. Sophie-t vagy ezerszer felhívtam, hogy na hova megyünk, most mégsem Íjászba, hanem Globe-ba, meg ilyenek. Végül négyen indultunk meg, Teddy, Sikhmet, Kincs meg én. Elején kicsit beszélgettünk, viccelődtünk, utána csöndes lett a társaság. Elértünk Íjászhoz, végül a többiek is befutottak. Bátyustól kérdeztem, hogy Lánykám hol, merre? Annyit mondott, hogy hazament...na mondom. :I Az a szigetes dolog nagyon betett Neki. Azon gondolkoztam, hogy basszus, ha már itt vagyunk a Nyugatinál, sok dolog az ivászaton kívül nem fog történni, felmegyek hozzá, hogy megnyugtassam. De ilyenkor őszintén...mit lehet mondani? Semmit...hallgatni, amit mond, és, amikor várná, hogy lereagáld, értelmes szavak nem jönnek ki a szádon, csak az, hogy banyek...nem tudsz neki segíteni, talán csak annyit, hogy ott vagy Vele. Nem mentem...
Becsüccs, hogy na tuti beférünk. Odaültem előszös Sutyi mellé, miután az elfelejtette narancsságra sálját visszaadtam neki, utána elmondta, hogy hatalmas szívgondjai vannak. Na mondom, mesélj Ancinak. :) Mesélt, aztán Sikhmet odasikkantott, hogy van egy ürsebb asztal. Átruccantam oda. Aztán kedves Apus hívott, hogy na hol is vagyok. Mondtam neki, hogy Íjászban. "na akkor most indulj meg hazafelé." Megtörtént. Mindekitől elköszöntem, eszméletlen furcsa volt otthagyni Kincset...túl nehéz volt...
Teddy kikísért, és első kérdése az volt, hogy "na benyomás a mai napról?" "Nagyon jó volt, de most legszívesebben sírnék..." Igen..Miatta, hogy ott kellett hagynom. Addig a pillanatig az ég világon semmi bajom sem volt. De tényleg. Elkísért a 6os buszhoz, miután Zidéktől is elbúcsúztunk. Felpattanás, zötyögéás haza...és könnyeztem...
Homyálosak voltak a fények, és ott akkor...én is kicsit elhomályosultam a világnak.
Fél óra fejmosáshallgatás, hogy Apust átvertem, éjszakázni akartam, satöbbi. Aztán befekvés ágyba, és...3kor sömös. Elolvastam vagy 5x. És onnantól kezdve félóránként felébredtem. Bennem volt a mehetnék...Forgolódtam, mint egy idióta, és a fenéért sem tudtam visszaaludni.
Felkelés, fürdés, készülődés, és...betettem a két inget, aztán indulás.
Kaptam egy telfont, hogy negyed órát késni fogok. Oh, mondom remek, akkor én fél órát fogok rá várni, nem negyedet. Vettem neki egy üveg innivalót, azt úgyis mindig szoktunk a másiknak venni, mikor megy el. Szal várakozás...
Megvolt a kegyetlen játékok jelenet...
A Fiú fent várja a Lányt a mozgólépcső tetején, és a Lány csak ennyit mond "Kész vagyok." "Én pedig szerelmes." Mondatok nem hangoztak el, és most a Lány volt a lépcső tetején. És Ő várt...ugyanakkor nem reménykedhetett ebben a befejezésben. Végül elváltunk Ascyrától, és lementünk reggelit meg jegyet venni Kincsnek. Mondta, hogy beszélni szeretne velem. Mondtam, hogy nyugodtan, bár Ő hosszabb lélegzetvételüre vette volna. Taliról volt szó, félreérthető mozzanatokról. Megbeszéltünk félig-meddig.
Aztán visszaindulás vonathoz. Semmi bajom sem volt, tényleg, ameddig meg nem láttam egy párt, akik ott falták egymást. Elnéztem a másik oldalra, nem akartam látni. Visszajöttek az emlékek...
Megfordultam, háttal álltam Kincsnek, és próbáltam visszafolytani a könnyeimet. Nem akartam, hogy lássa, mennyire fáj. Egyszer csak azt veszem észre, hogy odajön elém, és megölel. Éreztem az illatát, a karját a hátamon. Meghaltam egy pillanatra, majd mint valami Főnix újraéledtem hamvaimból. Ki akartam élvezni minden percét, megragadtam a vállát, és még mindig kűzdöttem, hogy ne törjenek elő a könnyek.
Visszament a vonatra, mert lassan tényleg indult, én pedig megynugodtam. Próbáltam mentegetőzni, hogy én ezt nem így képzeltem el, nem akartam sírni...
Talán nem kellett volna megvárni, hogy lássam elmenni a vonatot. Akkor, és ott el kellett volna köszönni. Nem ment...
Elment a vonat, én pedig az egyik oszlopnak dőlve néztem végig, ahogy teljesen eltűnik a távolban...
Elment...
~ 2005. május 14., szombat ~
Tudod...
Heten, mint a gonoszok. És én ülök az asztalfőnek nevezett helyen. És egyedül mellettem nem ül ott a Párom...
Pedig itt van egy...olyan emberke, akiről Virgil juott az eszembe. Eszméletlen humorokat le tudott vágni, mindeki dőlt a röhögéstől. :D Itt van a felesége is, aki hasinló jelenség, bár az Ő viccei kb olyanok mint az enyémek..csak néha lehet rajtuk nevetni. O:) Velem szemben ült egy Vöröske...Igazából semmit sem tudnék róla elmondani, csak annyit, hogy esetlen. De jól süt, ami végülis a megítélésének jó pontokatadott. Mellette Hilti...Ránéztem, és tudom, hogy baj van. Nincs az arcán az a megszokott csibész mosoly. Elveszni lászik a szürkeségben. enkinek sem mondja el, mi a baj...de mindeki látja, akárhogy tagadja. Jobb oldalaom a két személy akikhez "tartozom". Zsuzsa...eszméletlen sokat fogyott, meg is jegyeztem Neki, és azóta mintha...jobb lenne a viszonyunk. Furcsa mert ezt kb olyan, 4 órája mondtam Neki. Érdekes, hogy egy bók mennyit tud változtatni egy egész kapcsolaton...
Egészen közel hozzám ült Apus. Jóllakottan, mint egy igazi óvodás. Szeretem...nagyon.
A díszes társaságból azonban kiszakadtam. Kizsakítottam magam, mert nem illettem oda. Nevettem sokat. Csak kicsit irritál, ha valamiból látványosan ki vagyok hagyva...
Mert heten voltunk, mint a gonoszok...
Sokáig hagyom magam rúgdosni, de ha nem kötelező nem tűrök tovább, és egy idő után isszarúgok, bármennyire is utálok.
Tudod kivel szórakozz...
Sors...kihúztad nálam a gyufát..nagyon!
Hallgatom, és képzelgek.
Pillanat okozta rímhányás:
Jobb jövőt, szebb holnapot...
talán holnap tisztább napra virradok.
Így térek nyugovóra, megfáradva
Hagyom, hogy arcomat könnyem mossa.
Szomorú-szép...
~ 2005. május 13., péntek ~
Azt hiszem itt a vége...
Fáradok, lassan belefáradok. Tartozom egy pofonnal az önsajnálatnak, a keserűségnek... és azt hiszem magamnak is, hogy ilyen sokáig távol voltam...
Dühös vagyok...
Pont.
~ 2005. május 12., csütörtök ~
Érezted már úgy, hogy elmegy melletted a világ?
Kicsit kimaradsz a szürke, olykor színes, olykor vakítóan fehér, olykor korom fekete forgatagból. Látod, mindenki felvett egy ruhát, van, ami észveszejtően átlátszó, van, mi olyan vastag, hogy már nem is tudod ki van alatta. Álca. Ez az egész az. Színpad. Van, aki jól játsza a szerepét, van, aki sokszor hibázik...és nem is fogják újabb szerepre felkérni. Valahol ez zavar, hogy nem lehetek részese, valahol pedig kúvára nem érdekel.Történnek az események az én beleszólásom, közbenjárásom nélkül. Olykor elűbújik egy ártatlan mosoly, másszor érzem, hogy a kosztüm nem enged. Túl jól érzi magát rajtam, túl hosszú ideje.
Van, hogy egy egész világnak gondolom a szobámat, ahol minden megvan, ha káosz is uralja, mégis minden a helyén van. Tökéletes egyensúly. És ez most kezd megbomlani, mikor épp az ellenkezőjére lenne szükségem. Nyomaszt a fal fehérsége, a szekrény halványbarna erezettsége. A nyikorgó padló... Pedig volt olyan, mikor azt képzeltem, hogyha nem nyikorogna, már nem is élvezném a rajta való járkálást. Egyszerűen kell az a ropogás, az az oly sokszort már elhalt sikoly.
Sokszor gondolkoztam azon, amiket Lánykám szokott írni. Hogy egyedül van, hogy nem érzi azt, hogy bárkire is számíthatna. És akkor jön a kérdés tőlem, hogy de hisz miért, hát annyian itt vagyunk Neki.
De, amikor itt van ez az érzés, akkor nem arra gondolsz, hogy tényleg neked van Ő is, meg Ő is, hanem az, hogy most nincs itt, most nem beszél hozzám, most nem duruzsol a fülembe, és most egyszerűen NEM érzem, hogy fontos lennék bárkinek is. Ezt éreztem. Hogy ha fel is jövök MSN-re, ha beszélek is pár emberrel "Nincs ez így jól..." . Aztán lefektetem az arcom a hideg íróasztallapra, bámulok ki az ablakon, és...várom, hogy múljanak a percek, hogy a föci egyszer csak bekéreckedjen a fejembe, ne pedig nekem kelljen bepréselni.
A keserű nélkül Bébi, az édes sem olyan édes...
Álmodtam...
Egészen pontosan azt, hogy lekésem a vonatot, ami megy Nyíregyházára. 15:10-es. Egészen különös jegyet kapok, olyat, amin tényleg csak számok vannak, és a normális ember nem tud rajta kiigazodni. Ilyen egészen keskeny papír, átlátszó, és filccel írnak rá. Különös. Történet úgy kezdődött, hogy elfelejtettem törülközőt pakolni be magamnak, és a vonatállomás mellett volt egy hatalmas piac. Na mondom bevágódok, hogy vegyek már egyet, mivel Kincs visszaadta az ott lévőt. 14:48 körül már elkezdtem rohanni, hogy na akkor megkkéne találni, hogy melyik vágyányról indul. Összefutottam egy osztálytársammal a nagy futkorászásban, és a rajztanárom tudta csak elmagyarázni, hogy melyik vágányról indul, mert Ő meg a másik nomrális fajtátnem tudta volna elolvasni. Mire hozzá is elértünk olyan agresszív voltam álmomban, hogy kész. Mindekit löktem arrébb, nem érdekelt, hogy leesnek a lépcsőn, vagy egymáshoz mennek. Leültem egy eléggé elnyújtott lépcsőre, megkérdeztem, hogy ez a nyíregyi vonat? Megrázta a fejét, utána egy olyan 40 év körüli nő szólt hozzám, hogy Na megint itt vagyok, megint együtt megyünk nyíregyre. Kérdeztem, hogy miért ez az? (MMint a lépcső a vonat?!) Mondta, hogy nem Ő a 15:40-essel megy. Újabb rohanás, ekkor találtam meg a rajztanáromat. Mire megmondta a választ 15:25 volt. Mondta, hogy valami felső 10es vágány. Ah, mondom jóvan, már mindegy, mert lekéstem. Utána felindultunk venni egy másik jegyet a 15:40esre. Az valami Ic Rapid vagy milyen volt. Megvettük, ugyan kisebb kölcsönt vettem Danikától, mert ugye apus ajándéka sincs még meg (ez még tényleg nincs). Ilyen kis kunyhó volt a pénztár, és a muki, aki adta a jegyeket valami Xenyenyt vagy milyen pénzt is adott. Az mondta, hogy csak akkor cseréli ki nomrális magyar forintra, ha kiejtem helyesen. Na mondom az Anyádat, és a képébe vágtam 15:37 volt, és akkor még szórakozik velem. Végül olyan dühös voltam, hogy felhívtam írni akartam Kincsnek, hogy kikészültem, majd megyek valamelyik vonattal, de egyenlőre minden ellenem van.
Felébredtem, és a telefon a kezemben volt. És emlékszem, hogy álmomban nyugtatgattam magam, hogy ez csak álom, ha most 7végén megyek, úgysem fogom lekésni. A legkülönösebb, hogy, amikor megérkeztem a vonatállomásra, akkor mondtam, hogy mi lenne, ha felszállnánk a 10es vágányon lévő vonatra, azt körbekérdezgetnék. De ez az, hogy biztos nem voltam benne, így még futottam 8 kört.
A legszebb, hogy dühös vagyok. De most komolyan, álmomban, hogy lehetek ekkora ökör?? Elaludtam az első órámat, második nincs, tehát nem mentem be. Ez tökre nem is érdekel, csak az, hogy ilyeneket álmodok. A másik, hogy még a nyakamat is elaludtam. Nem tudom a fejemet jobbra fordítani, és olyan vagyok, mint egy gnóm. ÁÁÁ
Nyugalmas akarok, csendet, zsibbadást, és ...
De a legutolsó nem lehetséges...és ameddig az nem, addig az előtte lévők sem.
IJ.
~ 2005. május 11., szerda ~
Különös hogy a kedvenc költőtől ríkat meg egy vers...
Boldog, szomorú dal |
Van már kenyerem, borom is van,
van gyermekem és feleségem.
Szívem minek is szomorítsam?
Van mindig elég eleségem.
[...]
Van egyszerü, jó takaróm is,
telefonom, úti bőröndöm,
van jó-szivű jót-akaróm is,
s nem kell kegyekért könyörögnöm.
[...]
Fürdő van, üdíteni testem,
langy téa beteg idegeimnek,
ha járok a bús Budapesten,
nem tudnak egész idegennek.
[...]
De néha megállok az éjen,
gyötrődve, halálba hanyatlón,
úgy ásom a Kincset a mélyen,
a Kincset, a régit, a padlón,
mint lázbeteg, aki föleszmél,
álmát hüvelyezve, zavartan,
kezem kotorászva keresgél,
hogy jaj, valaha mit akartam.
Mert nincs meg a Kincs, mire vágytam,
a Kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban,
s már nem vagyok otthon az égben.
Nem...
Nem visz rá a lélek, hogy leüljek, és irodalmat tanuljak. Pedig szeretem magát a tantárgyat, a tanár is halál jófej. Mégsem vagyok rá képes. 7-től kezdve tanulom, és tök zokni vagyok. Néha azt hiszem, hogy már jól vagyok, hisz tudok mosolyogni, önfeletten hülyét is csinálunk magunkból Lánykámmal karőltve, és igen néha Kinccsel is, mert...mert megmaradtunk egymásnak. Nem vesztünk el az önsajnálat tengerében, és szakadtunk el egymástól. Írtam azt hiszem Neki is, hogy így könnyebb. Így nem azon rágódok, hogy milyen jó lenne Hozzászólni, milyen jó lenne pötyögni Neki egy sömöst. Hanem egyszerűen megtehetem, és Ő is. Jobb így, ezerszer jobb, és könnyebb is. Visszatérve az előző gondlatokhoz...Szóval néha azt hiszem túl vagyok rajta. Csak utána körbenézek a szobámban...a törcsi, a poló, és a könyv még mindig úgy hever a széken, ahogy Ő itthagyta. Nem nyúltam hozzá. A pohár, amiből akkor ivott, még mindig itt van az asztalon, és bármennyire is pont az a kis hely kellene, amit az elfoglal, nem mozdítottam el.
Szóval az a mondat, hogy "Túl vagyok rajta" egy hatalmas hazugság nekem is, Neki is, Mindekinek, aki így gondolja...
Tegnap Bátyus azt mondta, hogy olyan vagyok, mint egy kemény szárnyú bogár. Katicabogár...Ladybug. Szép hasonlat. Kívül kemény, és határozott, belül pedig elveszett. Tökéletes hasonlat. Valamilyen szinten ezzel magamat védem, valamilyen szinten az elmúlt fél évet, és valamilyen szinten Őt is. Lenne rá szüksége, hogy a fülébe nyavajogjak, "Hé, én még szeretlek, nyaff, nyaff, nyaff" ? Hát pont nem. Az Ő lelkiismerete is úgy tisztább, ha mosolyogni lát, ha nem látja rajtam, hogy fáj. A másik dolog, hogy a földön való fetrengés, a szenvedés, és az önsajnálat nem az én pályám. Ideges leszek tőle, ha egy ilyen gondolat megfordul a fejemben, és tényleg pofonvágom magam.
Ugyanakkor...
Néha azt hiszem, elvesztem...
Gyászban van a szívem, tiszta feketében...
~ 2005. május 10., kedd ~
Kicsit bánom, hogy így fogom elrontani, de készen vagyok rá, és vállalom...
Lánykám nevében volt egy idézet ettől a zenekartól, a valamelyik szémukból. Nem ez a lényeg. Megtaláltam a főoldalukat, szívrohamot is kaptam kishíján, utána ezt találtam...Értsen meg belőle mindeki annyit, amennyit akar. Én ezt tettem, és most kicsit..megint sajog az a bizonyos...Ő pedig fut, majjön.
Black-Out: Addig, amíg várok Rád
Látod, hogy köztünk nagy a tér,
Pár száz mérföld, néhány év belefér.
Több órás út már nem elég
Zakatol két sínpár, mondd el hova visz
Vagy az óceán vár, én meg megyek is
Nekem már mindegy, meddig tart
De addig annyi kell már csak, hogy
Vidd az arcomat,
Ne is lásson más!
Vidd a hangomat,
Ne is halljon más!
Vidd a bőrömet,
Ne is érintsen
Többé senki más, addig, amíg várok Rád!
Érzem, hogy múlik az idő,
Több millió perc: szépemlék temető
Ami elmúlt, az itt már nem elég
Zakatol két sínpár...
Igazából azért tetszett ez a kép( bár már írtam előtte is róla), mert sugárzunk...legalábbis én mindeképp, Kincs meg...csak néz és áhh.8) Van egy nézése, és az a tipikus "gonooooooooc vagyok" nézése van ezen a képen.
Szal...ezek MI..voltunk:(
Szerintem szépek voltunk...Lehet, hogy ezt elfogultságból mondom, de szerintem azok voltunk!
Ne a kis hibákból induljtok ki. Nézzétek az egészet. Úgy, ahogy van, ne akarjátok rosszabbnak, vagy jobbnal látni. Ez így sikerült... a Volt is így sikerült...:(
~ 2005. május 9., hétfő ~
Milyen is rájönni, hogy azon rettegsz, mikor érkezik haza az anyád? Milyen is utána, amint belép az ajtón, egy kellemes lebaszást kapni, holmi figyelmetlenség miatt, amit azért követtél el, mert jött a postás, és hozott neki egy rakat pénzt. Utána keservesen bevánszorogni a konyhába, és rájönni, hogy a visszavágós oldalad nem hogy nem tűnt el, hanem most él csak igazán. Minden mondatva bicskanyitogatóan visszaválaszolni furcsa volt újra, de valahol élvezhető is.
Előtte pedig néztem egy DVD-t, amit Apus készített. Rajta voltam olyan 5 éves koromig bezárólag. Vicces, hogy anyámmal már akkor is ilyen voltam. Karácsony: Kaptam rengeteg ajándékot, és ott tutyi-mutyiskodtam, hogy ez mind az enyém? De tényleg? Komolyan? Anyám meg szinte már toporzákolt, hogy igen. Végül nagy nehezen kibontottuk az ajándékokat. Aztán egy szülinap, első a családdal, második a lurkókkal. Babazsúr banyek. :) Olyan furcsa volt magamat visszanézni, és az az igazság, hogy egyet kell értenem magával a névvel: Tutyi. Mert tényleg az voltam. Egy esetlen kiscsaj, aki egyértelműen kimutatta már 5 éves korában is, hogy melyik fiú tetszik neki, mert vele akart táncolni 8) Oh, és akkor még pöröltem a pasikkal. Lecsesztem kedves Gábort, hogy ne fújja el az én gyertyáimat. :D Elkezdtem itthon röhögni magamon. Anyám reagja " Na de te nem fújtad el, fújd föl." Na kössz, beégetett a szerelmem előtt...tudom már honnan ez a régi "nem szeretlek anya" dolog nálunk. Már 5 évesen szívózott velem...grr morr. :)
Amin nagyon jót röhögtem. Ez is 5 éves koromból való felvétel, voltunk Tamásiban mint nyári nyaralás. Timcsi, az én drága fogadott hudom odaáll apám elé, és vigyorogva belemondja a kamerába: "Mondta a Móni, hogy szar helyzetben vagytok."
Kész, itt azt hittem leset a székről. :D De csúnyán beszéltem kiskoromban, istenkém...Szal ez most így kicsit kínosan érint, de szerencsére mondhatom az, hogy "Áh, az még a kőkorszak idején volt, fátylat rá." O:)
A másik szó, amit kimondtam az az "idióta" volt, anyám hatalmas szájbavágással fenyegetett meg, ott a másik család előtt. Pedig az idióta nem is olyan csúnya szó. Vagyis...nem tudom, jobb egy fokkal, mint a hülye...
Mi volt még...na hát jó kérdés, most így hirtelen csak a Dédim jut eszembe.
Dédim: Nost...azt hiszem az egész családban Őt tisztelem a legjobban, és nem csak a kora miatt. Ott él szinte egyedül tamásiban, özvegyként, és mindenről, amire szüksége van, egymaga gondoskodik. Eszméletlen jó humorérzékkel van megáldva, és, amikor telente feljön a nagymamámékhoz, akkor a nagy családi ebédeknél Ő szokott viccalődni, vagy valakit igen kellemetlen helyzetbe hozni, de csak oén szintjén egy félmondatával. Azokon a képeken is látszott, hogy mennyire szeretem. Tartása van, olyan igazi tartása. Imádja a macskákat, van sok tyúkja is, amiket kiskoromban imádtam kergetni. O:) Fejem búbjáig szaros voltam, de ha úgy vesszük ez akkor marhára nem érdekelt. :) Ohh, és volt olyan is, mikor ott aludtam nála. Hatalmas ágy, de az a régi dunyhás, amin ha egyszer fordulsz, felriad az egész ház a nyikorgásra. de nagyon jókat lehetett ott aludni, pihe-puha meleg ágyikó. Reggel a meleg kakaó illatára ébredtem, kiszoszogtam kishálóingibingiben, és leültem a reggelirő asztalhoz. Hatalmas szelet vajas kenyér, és enyém volt a világ. Szépek voltak azok a nyarak.
Itt megint Kincs jut az szembe...le akatam most vinni nyáron legalább egy napra, hogy megnézhesse Ő is. Láthassa, amit én akkor, olyan nagyon fiatal koromban. Látni a tavat, ahol olykor pecáztunk a Papával, pedig nem szabadott volna. Utána bevinni az erőde, megmutatni neki azokat a nagyon régi, és egyszerű játékokat. Aztán megmutatni neki a padot...azt a régi padot, amin olykor megnéztem a naplementét.
Hiányzik Tamási...
Hiányzik Ő...
Hiányoznak a nagy kártyázások, amiket Mamával-Dédivel-Marikával játszottunk...
Régi szép idők...mennyivel is könyebb volt akkor...
Van, hogy elég...
...egy illat, az mozzanat, egy tekintete, egy íz, és Ő jut az eszembe. Pitát sütök, ki tudja milyen sikerrel, és valami megmagyarázhatatlan oknál fogva olyan érzésem volt/van, mintha Neki készíteném. Éreztem az ujjaim közt, ahogy a tészta egyre lazább, könnyebb lesz az élesztőtől, és bekapcsoltam a rádiót, hogy ne legyen akkora csönd a konyhában. Tárva nyitvahagytam a szobám ajtaját, mivel anyu hála a magasságosnak nincs itthon. Nyújtottam a tésztát, és egyszer csak megfordultam. Benéztem a szobámba, és szólni akartam...Hozzá. De Ő nincs itt, és azt hiszem többet már nem is lesz. Visszafordultm, és erőtlenül, könnyeket potyogtatva nyújtottam a tésztát...
~ 2005. május 8., vasárnap ~
Lépj tovább, haladj a korral, bírkózz meg a fájdalommal, és a ténnyel.
Vége...
Csak nehéz...veszettül nehéz:(
Nyomottan kiballagtam a konyhába, csináltam egy hatalmas bögre kakaót. Bejöttem a szobámba, és besötétítettem az összes reluxát. Betettem egy filmet a videóba.
Édes November...
Bebugyoláltam magam egy pokrócba, és kezemben tartva a kakaót, azt hiszem...véglegesen kifacsartam a szívemet. Nincs már benne semmi erő, semmi szép...csak dobog...azt hiszem fölöslegesen. Néztem a filmet, és percenként elsírtam magam. Éreztem újra a sós ízt a számban, amit annyiszor, és még a kakaó sem tudta elnyomni. Csak sírtam, és néztem ki olykor a fejemből, láttam a jeleneteket, a kiskifli-nagykifli alvást, és végem volt. Hallottam a mondatokat, és a szívembe mart a fájdalom. Az a keserű, gyűlölt, veszett fájdalom. Már nem kérdezem a miérteket. Már nem akarom a sebeket nyalogatni. Tompa ez az egész, feszítő. Látni a jeleneteket, amikor megcsókolják egymást, és elerednek a könnyek. Lefolynak az arcodon, egészen az álladig. Majd lecsöppen, rá a pokrócra, és nyüszítve teszed le a bögrét az éjjeliszekrényre, húzod össze magad végtelenül kicsire, és csak sírsz…
Felfogod újra és újra, hogy vége, felfogod újra és újra, hogy ez lassan egy lerágott csont. Önsajnálatba menekülsz, amikor Feketeárny pont arról beszélt, hogy Ő nem ilyennek ismert meg téged, erősnek, határozottnak, szépnek, és életre valónak. Nem fogsz bekucorodni az ágyadba, pokrócok, párnák közé, hanem kilépsz a fénybe…
Harcolsz, hogy magadat leküzd, legyőzd, és továbblépj…
Csak akkor…miért nem akarod ezt a szíveddel is, miért csak az eszeddel? Miért nem döntöd el véglegesen, és határozod el magad amellett, hogy Kincset felfogd, mint a „MÚLT” ??
Gyűlölt szavak, érzések, tettek, hogy felejts…ezt adta a gép…
Lassan, de biztosan...
Haladok az önsajnálat rögös útján. Olykor eszembe jut, milyen nehéz is ez, hisz sokan jönnének segíteni, sok embernek engedem, de van, mikor azt mondom "Jobb nekem itthon, kicsit az ágyban, kicsit a székben, kicsit egyedül, kicsit könnyezve." Mert bizony, most jobbnak érzem.
Péntek: Elég furcsán kezdődött, de az alvás legalább már feltornásztam 5 órára. Mondtam, haladunk lassan, de biztosan. Beülés matekra, halál kómásan, és végre elkezdtem érteni az anyagot. Töri óra. Kis kötözködés a tanárral, ám Ő is visszavágott. Olvasnom kellett a könyvben, ami úgy nem baj, mert tudok...csak van, mikor összeakad a nyelvem, és a "szükség" szót pöszén ejtem ki. Onnantól kezdve nincs megállás a röhögésben, Banyácska még alám tett, mert Ő meg c-vel ejtette ki a szót. Utána ezen is túl vagyunk, és nagy röhörészésben kihagytam egy sort...mire a mondat végére értem, észrevettem, hogy valami ezzel nem stimmel. Más is észrevette, Tanár már dőlt a nevetéstől, utána békén hagyott, és az utolsó bekezdést Ő olvasta fel. O:) Jóvan, vannak hibáim no. :P De legalább egy jót röhögtek...:)
Nap végén Lánykámmal találkoztam, elmentünk Honie ballagására. Callisto is ott volt, amit nem értettünk, de nem is annyira foglalkoztunk vele. Igazából a "színvonalas" műsorral voltunk elfoglalva, meg azzal, hogy jó lenne végre hazamenni, és a legszebb, hogy nem csak mi voltunk ezen a véleményen. Szal képzelheted, milyen volt. :) Honie egyébként...hát kitett magáért, nem mondom. :) Nagyon szép volt a haja, elegáns volt, és most néztem meg igazán, hogy milyen nagyok azok a zöld szemek. :)
Végül elváltunk Lánykámmal, hazaballagás. Beszélgettem még utána Kinccsel, de lényegében az maradt meg bennem, hogy Kozák lesz majd 14 év múlva...mert akkor lesz az esküvője, és Tág-Értelemben-Vett Szülőtárs lesz a koszorúslány. :D A 14 éven kicsit elgondolkoztam...kicsit visszaszámoltam és igen...oda jutottam, ahova. Hozzánk, de biztos, hogy nincs semmi ilyesmi összefüggés az Ő általa említett 14 évnek, és az anno mi általunk meghatározottnak.
Biztos nincs.
Ezt utána Tág-Értelemben-Vett Szülőtárssal is megbeszéltük, sőt még kozákrajzot is küldtem Neki. Murisra sikerült. Olyan...5 körül mehettem el aludni, azt hiszem, közben próbáltam békíteni az épp "megsértődött-nem megsértődött-tagadó" feleket. Olyan sikerrel, amilyennel. Végül azt hiszem mindketten elmentek aludni, én pedig itt maradtam egyedül. Blogokat olvasgattam, betettem az új hátteret, Teddy segített benne. Aztán nem bírtam tovább, hála a nagy semmittevésnek, és az ágyam felé vettem az irányt. Nem aludtam sokat, röpke másfél órát. Öröm volt így bevánszorogni a suliba, hogy a ballagásra feldíszítsük a sulit. Karikás, beesett szemek, lomha léptek...semmi tartás, semmi nőiesség. Kezdek hozzászokni.
Aztán...egy lány kiöntötte a szívét. Elmesélte, hogy a párja, fél év, és két hét után elhagyta, mert rájött állítólag, hogy Ő már nem szerelmes. Nem...ez a lány nem én voltam. Ez a lány Ági volt. Ott ültem vele szemben a padon, törökülésben, és ugyanazt az értelmetlen, nem-értem arckifejezést láttam rajta, mint, amit anno azon a szombatot megelőző szombati napon. Tehát a szakításunk előtti napot, amikor itt ültem a monitor előtt, és próbáltam megérteni, vagy csak csitítani a kedélyeket Kincsnél. Nem tudtam Neki mit mondani, mert nála még látok esélyt, hogy visszajön hozzá a fiú. Újra, és az lenne a harmadik ilyen alkalom, hogy Ő megy el, csak utána rájön, hogy neki Ági kell, senki más.
Szép a szerelem, csak ezek a dolgok nem kellenének bele...
Nap első felének vége. Hazajöttem, leültem megnézni egy mesét, azt hiszem az Oroszlány király -t, utána feljöttem netre. Kincs fent volt, kicsit furcsálltam, írtam is Neki. Válasza lassú volt, hűvös, és...kicsit rosszul eső. Lényegtelen...
Fél2-kor elindultam a nyugatihoz, hogy találkozzak Teddy-vel. Nagy keresgélés után megleltem, bár az OTP automatát Ő mutatta meg. Tettünk egy hatalmas sétát a Belvárosban, a Ligetben, az Állatkert előtt még vattacukrost is találtunk. Utána kerestünk egy csapot is, mikor is arról mesélt, hogy kiskorában egy gonosz fiú ellopta a kedvenc kisautóját. Témák maguk igen sokrétűek voltak, olykor nevettünk, olykor komolyan elbeszélgettünk. Baráti kapcsolatokról, hogy ki mit miért tesz, ki miért haragszik a másikra...a büszkeségi körök értelméről, illetve néha fontosságukról, néha, hogy hogy lehetne őket elkerülni. Tehát sok mindenről, és jól éreztem magam. Kincsről is volt szó. Elhangzott a kérdés, hogy véglegesnek érzem-e. Mondtam, hogy sajnos igen.
Vattacukorral édesítettük meg a séta végét, én vaníliással, Ő epressel. Finom volt, és ragadós...nagyon ragadós, és rájöttünk, hogy ez a kaja is olyan, mint a gyros, egyszerűen nem lehet szépen enni, és minden évben rá kell jönni a módszerre, ami talán közelít a "szépen" evéshez. Ez nem olyan mint a biciklizés. Sajna...
Végül elváltunk a Király utcánál. Hurkapálcával szórakoztam a villamoson, nem értem, miért nem dobtam ki. Egyébként még mindig itt hever az asztalomon. Mindegy...
Este fent voltam MSN-en, beszélgettem Lánykámmal, és ha úgy vesszük jól lecsesztem, hogy az Anyucija vagyok, és ha van valami baj, és ír ezért nekem, vagy valahogy értesít, és a segítségére sietek, az nem azt jelenti, hogy magához láncol, hanem azt, hogy Barátok vagyunk. Pont.
Mondta, hogy lesz King filmet a tévében, nézzük majd meg. Mondom okés, de én előtte lefekszem aludni, hogy biztosan fent tudjak maradni. 23.40kor kezdődött, be is állítottam a telefonomba. 9 körül feküdtem le, mondván, hogy majd visszajövök. Valahogy túlaludtam a csörgést, vagy a telefonom nem is csörgött, illetve álmomban nyomtam le. És ez az egész már csak azért is rosszul jött ki, mert a film tényleg érdekelt, és el is döntöttem magamban, hogy megírom Kincsnek is, mert tudom, hogy szereti a King filmeket. És még bátorságom is lett volna megnézni, mert a kutyust szorítottam volna agyon, bármennyire is inkább Őt szorongatnám...:I
Anyám bejött 7:40kor, hogy na akkor ébredjek föl, megyünk a piacra. Ránézek, hót kómás fejjel, és elkezdek öltözni. 4 percre rá benyit, hogy ne öltözzek, mert nagyon hideg van, talán esni is fog. A szekrényem előtt ültem, épp azon elmélkedve, hogy mi a szentszöszt vegyek magamra. Erre a mondatára ránézek, és megkérdezem, tőle, hogy akkor mi a szarért ébreszt föl, ha utána kitalálja, hogy mégsem. Bevetődtem az ágyamba, és aludtam tovább. 12,5 órát aludtam ezzel a kisebb megszakítással együtt. Aztán felkeltem, vettem egy isteni zuhanyt. Nagyon jól esett. Feljöttem netre, de nem tartott itt semmi. Senki sem volt fent, és ha lett is volna, kedvem nem volt velük beszélni.
~ 2005. május 7., szombat ~
Még mindig ébren...
Volt közben blogsablonvarázsolás, volt közben röhögés, volt közben könny. Volt közben 4 kép, amiktől a szívem összeszorult. Volt A kép, ami a kedvenc lett. Szeretem nézni, mert szépek vagyunk rajta együtt! Igen, ez az én véleményem. Nem vagyok egy fotogén alkat, de azt hiszem hogy a drága fotós nagyon is jól eltalálta azt a pillanatot, amikor szép voltam. Nem csak belül, a szívem ragyogott, hanem ez kifelé is nagyon látszott. Kitettem asztalra háttérnek. Azt hiszem ebbe a pillantásába szerettem bele. Amikor megláttam, éreztem a vállamban az állát. Éreztem, ahogy megölel, átfogja a karomat.
Igen...megkönnyeztem, és igen belegondoltam, hogy ma azaz tegnap péntek volt. Én mentem volna...én, oda Hozzá. Volt, hogy olyan őrültségen gondolkoztam, hogy lemegyek Hozzá, amint tudok. Most, miután már vége... Őrült vagyok, mi?
Vagy csak egy bolond fruska...
Lánykám azt mondta:
[02:27:28] Lepkelány: ettől nem lesz könnyebb, ugye tudod?:(
[02:28:07] (U) - Gyönyö: szeretek arra a képre nézni...tetszik...itt érzem a vállamon az állát...Szeretem. ezt semmi sem tudja megkönnytíeni
Miért kell újra ér újra beleszeretnem? Miért kell még most is félpercenként nézni a két kis ikondarabkát a monitoron, ami mellett most piros a kisember. (Itt a tökéletes választ a Miért-ekre. Mert én így akarom.) Tudom, hogy nem fog feljönni, tudom, hogy ilyenkor alszik. Lehet, hogy a fülemen itt a fejhallgató, de hallom ahogy szuszog. Belém ígódott ez is. Mint, ahogy annyi minden belőle...
Nem akarom, hogy fakuljon...
Vállalni a véleményedet, kitartani mellette, és vállani azt is, amit őszintnén kimondtál...Sokmindenre megtanított Kincs...nagyon sokmindenre...
Távolinak érzem most Nyíregyházát...kicsit honvágyam is van talán. Van abban a városban, valami megfoghatatlan, ami visszahúzna oda. Nem csak a dobogóm, ami Kincsnél van, hanem csak úgy a város is. Egy hatalmas séta az erdőben, egy izgalmat történet Stephan King tollából Kincs előadásában. Én...én élveztem ott minden percet. Hintázásokat is, a sárban való trappolást is. Vele voltam, és akkor más nem számított...Tudjátok milyen erre rájönni? Nem, egyszerűen nem tudom szavakba önteni. Dobog a szívem valakiért, aki nem szeret viszont, aki azt mondta vessünk ennek véget. És mégis tudok az emlékekre szépen gondolni. Nem fújok Rá, úristen az áll tőlem legtávolabb...Egyszerűen csak helyesnek érzem. Olyan embert szeretek, akit érdemesnek tartok rá.
Gyerekek a szerelem szép, de múlandó is, ahogy az emlékek is, és ha másokra hallgatsz, hogy felejtsd már le, vége, satöbbi, ne toporzékolj...elrontják az egész folyamatot, a felejtést bemocskoják a kegyetlen szavaikkal. Pontosan ezért alig beszélek valakinek erről, illetve, ha beszélek is, csak úgy, ahogy Lánykámnak...
Voltak rossz húzásai, de kinek nincsenek? Voltak nekem is, és...Ő volt az egyetlen, akinél a tetteimet bántam, már rögtön utánuk, és most is bánom őket...mert látom, hova vezettek...
~ 2005. május 5., csütörtök ~
Tiéd volt az arc...
Bár ezt eddig is tudtam. Csókod volt örök béklyóm, és még mindig nem enged. Ahogy Te sem engedsz. Jó volna néha hozzád bújni, és elfelejteni, ami volt. Jó voltan megkócolni a hajadat, utána belepuszilni a nyakadba, végül édesen megharapni, de csak finoman, hogy ne maradjon nyoma...Aztán bebújni az ágyba és igen...olyan dolgokat tenni egymással, mint akkor hajnalban. Éreztem minden rezdülésedben a vágyat, a szenvedélyt, azt, ami bennem is lobogott.
Megyek..fázom Nélküled